Tetovált lány

Részlet a tanulmányból: „Sok mindenről leesett a bűntudat, amióta tudom, hogy autista vagyok. Látom magam az iskola hátsó kapujánál Szentendrén, kisiskolásként, ahogy nem merek elindulni a buszmegállóhoz. Nekem ugyanis a nagyanyám mindig azt sulykolta, hogy ne álljak szóba idegennel. Ez nagyon erősen belém vésődött. Az iskolának két bejárata volt, nekünk, gyerekeknek csak az elsőt lehetett használni. Viszont a buszmegálló a hátsó kapuhoz volt közel. Azért, hogy ne kelljen körbemennem az egész épület körül, mert ez sokkal több „idegen emberrel” való találkozást jelentett volna, még azt is vállaltam, hogy a hátsó kapun megyek ki, ahol elvileg nem lehet. De addig nem mertem elindulni, amíg csak egyetlen turista is arra járt. Előfordult, hogy emiatt még a buszt is lekéstem, ott ment el az orrom előtt. Eszembe sem jutott, hogy ha elmegy az utcán egy idegen, akkor nem feltétlenül kell szóba állnom vele. Nagyon sokszor jutott eszembe ez a kép még 20-25 éves koromban is. Mindig arra gondoltam: mennyire hülye voltam, hogy nem mertem kimenni, és ez mennyire „gáz”. De ma már értem, hogy szabályként fogtam fel nagyanyám intelmeit, és kész. Bevésődött, de nem tudtam rugalmasan alkalmazni a mindennapokban. Ez nagyon gyakori autizmusban: nehéz alkalmazni egy szabályt, vagy attól eltérni még akkor is, ha az észszerűség úgy diktálja.”